János Vitéz @ManningBen16722 - Twitter Profile

Pinned Tweet

about 1 year ago

Magyar vagyok, és nem hallgathatok! Mi, magyarok, nem először állunk választás előtt. Így volt ez 1956-ban is, amikor úgy döntöttünk, hogy harcolunk a szovjet hatalom és befolyása ellen Magyarországon. Ma pedig Ukrajna áll előttünk, mint akkor mi, egy erőteljes orosz agresszióval szemben. Ez nem csupán párhuzam, hanem saját történelmünk ismétlődése — 66 év késéssel. Amikor 1956-ban kitört a magyar forradalom, a Nyugattól vártunk segítséget, de az nem jött el, vezetőnket kivégezték, és Magyarország területének kétharmadát elveszítettük. Ez a történelmi sérelem mindannyiunkban él a mai napig. Ugyanígy, mint ahogy Ukrajna 2014-ben, amikor a partnerek tétlensége miatt Ukrajna elveszítette Krímöt és Donbászt. Ennek ellenére Ukrajna a miénkhez hasonlóan az orosz befolyás ellen döntött, és most, mint akkor mi, magas árat fizet a legjobb fiaik vérével. Imre Nagy, aki sötét kommunista múlttal rendelkezett, valaha a szovjet rendszerhez kötődött, a Vörös Hadsereg oldalán harcolt, a Komintern munkatársa volt, és együttműködött a NKVD-vel. Mégis, amikor felismerte, hogy az egyetlen út a szabadság felé a külső irányítás és a Kreml befolyása elleni harc, megpróbálta elérni Magyarország valódi függetlenségét. Ezért letartóztatták, majd titkos bírósági tárgyalás után árulónak nevezve kivégezték. Halála tragédia volt Magyarország számára, de fontos pillanat is, amely megmutatta, hogy még a totalitárius rezsim nyomása alatt is lehet választani a szabadságot. Ma ugyanez történik Ukrajnában. Az oroszok őket is „ugyanolyan oroszoknak, csak árulóknak” nevezik, és el akarják pusztítani őket. Fizikailag, kulturálisan és történelmileg. Gondolkodjunk el: ma Ukrajna, mint mi 1956-ban, ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül. Nem számít, kivel harcoltak a múltban — az számít, hogy a jövőjükért küzdenek. A szovjet mítoszok a banderistákról és az UPA-ról ma már nem relevánsak, és nem kellene, hogy megijesszenek minket. Az UPA nem volt angyal, akárcsak Imre Nagy. Ők a Vörös Hadsereg és a náci Németország ellen is harcoltak, lényegében nem rendelkeztek saját teljes értékű hadsereggel. Partizánok voltak, akik különböző időszakokban hol az egyik, hol a másik féllel szövetkeztek. A túlélésért harcoltak, és a függetlenségért, hogy mentesek legyenek a birodalmi és náci befolyástól. Ha most nem támogatjuk Ukrajnát, ha hallgatunk, akkor azt jelenti, hogy ismét elfordítjuk a fejünket egy másik nép szabadságért folytatott harcától, ahogyan azt a múltunkban tettük. Szeretjük emlegetni Trianont, a mi veszteségünket, a mi traumánkat. 1920-ban elveszítettük földünk egy részét, megszakadtak a nemzeti kapcsolatok. 2014-ben Ukrajna ugyanezt élte át. Az ő fájdalmuk a mi fájdalmunk. Miért nem látjuk ezt a hasonlóságot? Miért nem értjük meg, hogy az ő harcuk a mi harcunk is? Annyi történelmi hasonlóság, és mégis olyan kevés megértés a részünkről. Amikor a magyar hatóságok 1956-ban ledöntötték Puskin, Lenin és más orosz személyek szobrait, amikor elutasították a szovjet szimbolikát, amikor átnevezték az orosz hadvezérek nevét viselő utcákat magyar történelmi személyek neveire, ugyanazt tették, mint amit az ukránok 2014 óta tesznek. Ez a szimbóluma az ellenállásnak. Nem csupán szobrok ledöntéséről van szó, hanem az idegen befolyás elutasításáról és a saját identitásunkért folytatott harcról. De mi, magyarok, ma egy kereszteződésnél állunk. Orbán, ahelyett, hogy támogatná Ukrajnát, a Kremlt választja. Politikai karrierje szempontjából a sikeres szomszéd, aki képes volt megszabadulni a totalitárius rendszertől — Ukrajna, ez egy szúrófűrész a vámpír szívében. Olyan szoros szövetségbe vezet minket, amely a szabadságunkat akarja elnyelni, nem pedig megvédeni. Ez nem csupán politikai választás — ez egy kérdés, amely mindannyiunk előtt áll: kivel állunk? Kinek az oldalán vagyunk? Milyen jövőt választunk Magyarország számára? Ne féljünk attól, ami Ukrajnában történik. Ahelyett, hogy elfordulnánk, értsük meg, hogy az ő harcuk a szabadságért — a mi harcunk is. Ők azért küzdenek, amit mi magunk egyszer elvesztettünk: a függetlenségüket, a jogot a jövőre. Nem maradhatunk tétlenek. Mi, magyarok, támogatnunk kell Ukrajnát, mert az ő választásuk — a mi választásunk is. Mindannyian megéltük a kapcsolatok szétszakadását és a területeink elvesztését. Ne ismételjük meg a múlt hibáját. Itt az idő megérteni, hogy az ő harcuk — a mi harcunk. Ukrajna ma — a tükör, amely azt mutatja, amit mi átéltünk a múltban, és amit választani tudunk a jövőnk számára.

ManningBen16722's tweet photo. Magyar vagyok, és nem hallgathatok!

Mi, magyarok, nem először állunk választás előtt. Így volt ez 1956-ban is, amikor úgy döntöttünk, hogy harcolunk a szovjet hatalom és befolyása ellen Magyarországon. Ma pedig Ukrajna áll előttünk, mint akkor mi, egy erőteljes orosz agresszióval szemben. Ez nem csupán párhuzam, hanem saját történelmünk ismétlődése — 66 év késéssel.

Amikor 1956-ban kitört a magyar forradalom, a Nyugattól vártunk segítséget, de az nem jött el, vezetőnket kivégezték, és Magyarország területének kétharmadát elveszítettük. Ez a történelmi sérelem mindannyiunkban él a mai napig. Ugyanígy, mint ahogy Ukrajna 2014-ben, amikor a partnerek tétlensége miatt Ukrajna elveszítette Krímöt és Donbászt. Ennek ellenére Ukrajna a miénkhez hasonlóan az orosz befolyás ellen döntött, és most, mint akkor mi, magas árat fizet a legjobb fiaik vérével.

Imre Nagy, aki sötét kommunista múlttal rendelkezett, valaha a szovjet rendszerhez kötődött, a Vörös Hadsereg oldalán harcolt, a Komintern munkatársa volt, és együttműködött a NKVD-vel. Mégis, amikor felismerte, hogy az egyetlen út a szabadság felé a külső irányítás és a Kreml befolyása elleni harc, megpróbálta elérni Magyarország valódi függetlenségét. Ezért letartóztatták, majd titkos bírósági tárgyalás után árulónak nevezve kivégezték. Halála tragédia volt Magyarország számára, de fontos pillanat is, amely megmutatta, hogy még a totalitárius rezsim nyomása alatt is lehet választani a szabadságot.

Ma ugyanez történik Ukrajnában. Az oroszok őket is „ugyanolyan oroszoknak, csak árulóknak” nevezik, és el akarják pusztítani őket. Fizikailag, kulturálisan és történelmileg.

Gondolkodjunk el: ma Ukrajna, mint mi 1956-ban, ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül. Nem számít, kivel harcoltak a múltban — az számít, hogy a jövőjükért küzdenek. A szovjet mítoszok a banderistákról és az UPA-ról ma már nem relevánsak, és nem kellene, hogy megijesszenek minket. Az UPA nem volt angyal, akárcsak Imre Nagy. Ők a Vörös Hadsereg és a náci Németország ellen is harcoltak, lényegében nem rendelkeztek saját teljes értékű hadsereggel. Partizánok voltak, akik különböző időszakokban hol az egyik, hol a másik féllel szövetkeztek. A túlélésért harcoltak, és a függetlenségért, hogy mentesek legyenek a birodalmi és náci befolyástól.

Ha most nem támogatjuk Ukrajnát, ha hallgatunk, akkor azt jelenti, hogy ismét elfordítjuk a fejünket egy másik nép szabadságért folytatott harcától, ahogyan azt a múltunkban tettük.

Szeretjük emlegetni Trianont, a mi veszteségünket, a mi traumánkat. 1920-ban elveszítettük földünk egy részét, megszakadtak a nemzeti kapcsolatok. 2014-ben Ukrajna ugyanezt élte át. Az ő fájdalmuk a mi fájdalmunk. Miért nem látjuk ezt a hasonlóságot? Miért nem értjük meg, hogy az ő harcuk a mi harcunk is? Annyi történelmi hasonlóság, és mégis olyan kevés megértés a részünkről.

Amikor a magyar hatóságok 1956-ban ledöntötték Puskin, Lenin és más orosz személyek szobrait, amikor elutasították a szovjet szimbolikát, amikor átnevezték az orosz hadvezérek nevét viselő utcákat magyar történelmi személyek neveire, ugyanazt tették, mint amit az ukránok 2014 óta tesznek. Ez a szimbóluma az ellenállásnak. Nem csupán szobrok ledöntéséről van szó, hanem az idegen befolyás elutasításáról és a saját identitásunkért folytatott harcról.

De mi, magyarok, ma egy kereszteződésnél állunk. Orbán, ahelyett, hogy támogatná Ukrajnát, a Kremlt választja. Politikai karrierje szempontjából a sikeres szomszéd, aki képes volt megszabadulni a totalitárius rendszertől — Ukrajna, ez egy szúrófűrész a vámpír szívében. Olyan szoros szövetségbe vezet minket, amely a szabadságunkat akarja elnyelni, nem pedig megvédeni. Ez nem csupán politikai választás — ez egy kérdés, amely mindannyiunk előtt áll: kivel állunk? Kinek az oldalán vagyunk? Milyen jövőt választunk Magyarország számára?

Ne féljünk attól, ami Ukrajnában történik. Ahelyett, hogy elfordulnánk, értsük meg, hogy az ő harcuk a szabadságért — a mi harcunk is. Ők azért küzdenek, amit mi magunk egyszer elvesztettünk: a függetlenségüket, a jogot a jövőre.

Nem maradhatunk tétlenek. Mi, magyarok, támogatnunk kell Ukrajnát, mert az ő választásuk — a mi választásunk is. Mindannyian megéltük a kapcsolatok szétszakadását és a területeink elvesztését. Ne ismételjük meg a múlt hibáját. Itt az idő megérteni, hogy az ő harcuk — a mi harcunk. Ukrajna ma — a tükör, amely azt mutatja, amit mi átéltünk a múltban, és amit választani tudunk a jövőnk számára.

33

137

29

4

8K

János Vitéz

@ManningBen16722

Last Seen Users on Sotwe

Trends for you

Most Popular Users